Moonbyul mindig is imádta érezni, hogyan cirógatják végig porcelánfehér bőrét a csokoládészín csókokkal bizsergető napsugarak. Imádta érezni a mindent körbeölelő, mindent pajkossá fűszerező, mindent túlvilági fénybe vonó melegséget, imádta, mikor otthagyta szőke nyomát két vékony ajkán, két szeplőtlen orcáján és megannyi világosra szítt, aranyos lokniján. Moonbyul kinyújtotta a karjait az ég felé, küzdött és próbálkozott, megtette, ami csak tehető, hogy leszakítsa a Napot - de Yongsun sosem szerette az éjszakát.
- Yongsun - Moonbyul ajkai minden alkalommal megremegtek, ahogy a lány neve kiszökött a száján. - Yongsun!
Yongsun úgy mosolygott rá, mintha Moonbyul a Napnál is fényesebben ragyogott volna.
- Mit szólnál, ha azt mondanám, szeretlek? - kérdezte a fiatalabbik. - Ha azt mondanám, szerelmes vagyok beléd? Hm? Szerelmes vagyok beléd, Yongsun.
Yongsun nevetett, mert tudta - nem igaz.
Moonbyul is nevetett, tudta - igaz.
